Móra Ferenc Múzeum Évkönyve,  1972.3

Az eredeti tehetségű, napszámos-paraszt Süli András (1897-1969) festői munkálkodása és képeinek értékelése nagyon is rapszodikus volt. Ösztönös piktorkodása alig tartott öt évnél (1933-1938) tovább, s ennek igazi méltánylása három évtizedig (1964- 1969), vagyis közel a haláláig váratott magára. Mindez szorosan összefügg Süli lényegében tragikus életútjával, melyet korának egymástól elütő viszonyai alakítottak. Süli András 1897-ben, a Szeged melletti Algyőn született. Az első világháború kitöréséig napszámosként mezőgazdasági munkát végzett. 1915-től a szerbiai, majd az orosz fronton teljesített katonai szolgálatot, ahol fogságba került. Mint kortársa, a szegedi Hódi Géza, ő is 1918 tavaszán tért Oroszországból vissza. Szülőfalujában, Algyőn telepedett le és ettől kezdve földműveléssel és kosárfonással foglalkozott. A szabadidejét, vasárnapjait festegetéssel töltötte, mely gyermekkora óta kedvelt szórakozása volt. Rendkívül eredeti képei - melyeken saját paraszti világát és a környező természetet színesen, képzeletdúsan megjelenítette -, nem kerülhette el a harmincas évek "naiv festészet"-ben üzletet látó kutatóinak figyelmét. Ennek kapcsán jutottak el Süli munkái is Bálint Jenő budapesti képkereskedésébe, aki a divatossá vált parasztfestők ábrázolásait árusította. Elismeréssel szerepeltették a budapesti és a külföldi kiállításokon (Amszterdam, 1938), és mint Benedek Pétert, a másik nevessé lett parasztfestőt, őt is - talán több joggal -, a világhírű francia naiv-festővel, Rousseauval tartották hasonlatosnak. Ahogy a naiv festőknél általában, Sülinél is az előítélettől mentes egyéni látásmód dominál. Ez paraszt tárgyú ("Baromfiudvar", Parasztszoba") és természeti képeit ("Őszi sétány", "Folyópart") a megszokottól eltérő, a népművészeti alkotásra emlékeztető ábrázolásokká teszi. "Az egyensúly és a teljesség érzékeltetése - írja Szabó Júlia - a naiv alkotások legfőbb jegye Süli alkotásain gazdag variációkban érvényesül. Világa egységes és harmonikus, a kép befejezett, zárt rendszer ... Színérzéke tiszta, mint az abszolút hallással bíró embereké. Komponálásmódja egyszerű, de biztos, határozott."65 A naiv festők, s így Süli András munkái is sokak számára kezdetleges tudásra vallanak, de a naiv művészek alkotás- és látásmódjának érintetlen romlatlansága árad képeiből. A modern képzőművészetben már a század eleje óta nagyon is intenzív az érdeklődés a naivok munkássága iránt. Jól bizonyítják ezt azok a nemzetközi kiállítások, melyeket az autodidakta festők és szobrászok műveiből szerte a világon rendeznek. 64 Dinnyés Ferenc: Meghalt egy szegedi festőművész (Váradi Kálmán). Délm. 1948. febr. 3.; Szelesi Zoltán: Ő is Tápé festője volt... (Váradi Kálmán). Délm. 1972. aug. 17. 65 Szabó Júlia: Süli András. Művészet, 1967. márc. 3. sz. 31.; Magyar naiv művészek. Kiállítás a Székesfehérvári Múzeumban. 1967. ápr. -júl. Katalógus. Bev. : Szabó Júlia. 182 Süli András: Algyő állomás. 1937. o. v. 69x100 cm. MFM Süli András harmincas években szépen indult "művészi pályája azonban mégis kettétört. A Budapestre küldött képekért járó honoráriumot hiába várta. Egy idő után megelégelte a várakozást, és egy napon algyői házának udvarán a nála levő képeket halomba rakta és elégette" - jegyzi fel Süli egyik mostani felfedezője, Moldován Domokos.66 Ezt a fordulatot, mely a helyi parasztfestő tragédiáját okozta, voltaképpen az idézte elő, hogy az autodidakta művészeket, bár a korabeli sajtószenzáció "őstehetség"-ként szárnyra kapta, ezek a hivatásos művészek közé mégsem tudtak felemelkedni, ugyanakkor a paraszti környezetükből is kiszakadtak és többen önmagukkal meghasonlott emberré váltak, mint Süli András. A csalódott Süli, miután 1938-ban abbahagyta a festést, beköltözött Szegedre. Életét egészen haláláig mostoha körülmények között, alkalmi munkákat vállalva tengette. A figyelem hoszszú évtizedek után terelődött rá ismét. Magántulajdonokból összegyűjtött képeit újra nemzetközi és hazai kiállításokra (Linz, 1964, Pozsony, 1966, Székesfehérvár, 1967) küldték, írtak és TV-film készült róla. Összeszedett munkáiból - harminc egynéhány festményéből - 1968 nyarán a szegedi múzeumban sikeres tárlatot rendeztek.67 Itt mutatták be - más képeivel együtt - a Móra Ferenc Múzeum tulajdonában levő egyik jelentékeny festményét, az "Algyői állomás" (1937) с temperáját. A naivművészek 1969-es nemzetközi pozsonyi triennáléjára került festményeivel pedig a 7000 koronás második díjat nyerte el.68 E nagy siker azonban a közben elhunyt Süli Andrást már nem tette boldoggá. Süliről írt nekrológjában Kulka Eszter megemlíti, 66 Moldován Domokos: Süli András parasztfestő kiállítása. Képzőművészeti Almanach, 1969. 1. sz. 43. 67 Süli András kiállítása. Délm. 1968. jún. 22.; Kulka Eszter: Egy festő felfedezése. Süli András kiállítása. Délm. 1968. jún. 25.; Kulka Eszter: Süli András. Tiszatáj, 1968. szept. 9. sz. 821- 823.; Németh Lajos: i. m. 73.; Vincze András: Egy nagy festő múzeuma. Délm. 1972. aug. 20. 68 (Akácz László) A. L.: Süli András második díja. Délm. 1969. szept. 21. 183 hogy "...művészete a társadalom "elvárásával" éppoly rövid ideig találkozhatott csak, mint társaié : Benedek Péteré, Győri Eleké, Gajdos Jánosé. Nagy - és ma már pótolhatatlan - veszteség, hogy algyői életéről olyan keveset tudunk."69 1973 nyarán Süli András képeiből Újszegeden rendeztek kiállítást, melyen a róla készült díjnyertes portréfilmet is bemutatták

Moldován Domonkos beszélget Bálint Sándorral Süli Andrásról

Süli András algyői naiv festőről BESZÉLGETÉS BÁLINT SÁNDORRAL Bálint Sándor professzorral 1965-től sokat beszélgettünk Süli András művészetéről, sorsáról - olykor magnetofon kíséretében. Magnóbeszélgetéseink közül talán a legtelje^bb-legsikerültebb az, amelyet 1975. április 21-én a professzor úr szegedi lakásán készíthettem. - Kedves Sándor bácsi! Süli Andrással emlékezete szerint mikor, s milyen körülmények között találkozott először? - A tanítóképzőben tanítottam a harmincas években és ottan az egyik tantárgy volt a IV. osztályban a szülőföldismeret. Mindegyik diáknak azt a föladatot tűztem ki, hogy a maga szülőföldjéről írjon. Na, már most, egyik tanítványom, Belovai Sándor, aki később tanár lett - most tudomásom szerint Hódmezővásárhelyen él -, Algyőrül írt. Már azelőtt is értékes néprajzi adatokat hozott onnan, és azt mondja egy alkalommal: - Kérem, tanár úr, itt Algyőn él egy napszámos ember, aki festeget. A tanár urat nem érdekölné ez? Mondom: dehogynem. Aztán arra kértem, hogy hozzon valami képet be hozzám, illetőleg a lakásomra, és ennek alapján azután majd elbeszélgetünk magával Süli Andrással is. Ez 37 őszin volt, világosan emlékezem rá. Talán novemberben, a Belovai bejelentette az iskolában, hogy ő Süli Andrással szeretne a lakásomon meglátogatni. Hát csakugyan el is jöttek, hoztak egy képet, mégpedig, ha jól tudom, a vasutas képet, amin vasút, gőzhajó, s a többi, a technikának valósággal a mitológiája jelenik meg ezen a több változatban is megfestett képen. Akkor még Alsóvároson éltem. A kép nagyon meglepett, és azonnal fölismertem, hogy itt egy egész rendkívüli jelenséggel van dolgom. És akkor azt mondtam neki, hogy nem adná-e el ezt a képet nekem? Nagyon szívesen megvásárolnám. Hát eleinte úgy húzódozott, mert hát ő emlegette a Bálint Jenő nagyságos urat, a Bálint Jenő szerkesztő urat - egyszer így, másszor úgy -, aki szigorúan megtiltotta neki, hogy bárkinek is képet eladjon. Csak őneki küldje el az összes festményeit. Azonban hát részben a Sándorra - t. i. a Belovai Sándorra - való tekintettel, részben meg, hogy úgy érdeklődtem iránta: hát, nem bánja, na. De csak úgy adja el a képet, hogyha én megfogadom, hogy erről nem beszélek senkinek sem. Valami 60 vagy 80 pengőért vásároltam, ami abban az időben körülbelül a félhavi fizetésemet jelentette, és mondtam neki, hogy nagyon szívesen vennék még mást is. Mondom: - Nem tudna olyan szentes dolgot festeni nekem? Azt mondja: - Dehogynem. És akkor megfestette azt a templombelsőt, amit szintén több változatban ismerünk. Ügy érzem, hogy az, ami nálam van, ami Magyar naiv művészek nyomában címmel a Gondolat Kiadónál 1987 decemberében jelenik meg Moldován Domokos kötete. Ebből való az itt közölt részlet. 58 a birtokomban van, az talán a legmonumentálisabb és legkiérleltebb ezek között a változatok között. Akkor szintén nagyon a lelkemre kötötte, hogy a világért, az Isten szerelmére, ne szóljak senkinek! Pláne a Bálint nagyságos úrnak, erről a vásárlásról, mert akkor ő nagyon meg fog szenvedni miattam. Még egy képet vásároltam később. Aba-Novák Vilmos 1939-ben festette a hősök kapuját, és akkor többször megfordult a lakásomon. Annyira meglepte az a két kép, hogy azt mondta, ő is szeretne szerezni egy képet ettől a mestertől. És akkor a Belovai révén még egy képet vásároltam tőle, hasonló áron, mint az előzőt. És akkor ismét nagyon szigorúan rámparancsolt, hogy a világért ne szóljak erről a vásárlásról. Na most, az az Aba-Novák-kép egy Tisza-parti lecsonkolt fűzfasort ábrázolt, ami szintén többször megjelenik, mint motívum, a képein. Nem tudom, hogy mi lett ennek a képnek a sorsa? Aba-Nováknak a leányával, Aba-Novák Judittal beszéltem, érdeklődtem, azt mondja, hogy sajnos azokban a szomorú viszontagságokban, amelyeket Budapesten átélt 44-45 telén, a képnek nyoma veszett. Lehetséges, hogy lappang valahol. Én annyira hatása alá kerültem ennek a nagyon szuggesztív és nagyon eredeti művészetnek, hogy fölkerestem az akkori múzeumigazgatót, Csallány Dezsőt, aki megátalkodott régész volt, a világon azon kívül más tulajdonképpen nem érdekelte. És próbáltam rávenni arra, hogy a múzeumban Süli Andrásnak a képeiből egy kis kamarakiállítást rendezzen. Mondtam, hogy itt arról van szó, hogy Süli András teljes magányban, és nem is hogy nem ismertségben, hanem teljes félreértettségben él ott, Algyőn. Valahogy úgy vettem észre, hogy az intelligencia - az ottani intelligencia - se veszi őt komolyan. Valamilyen tekintélyt, elismertetést szerettem volna a számára, ez vezetett; hogy jó volna egy ilyen kiállítást rendezni Szögeden, ami sajnos, nem következett be. Attól kezdve eltűnt a szemem elől. Talán két vagy három ízben találkoz- ' tam vele ott, a lakásomon, s akkor kedvesen elbeszélgettünk, már amennyire az ő hallgatagsága miatt lehetett vele beszélni. Később tudtam aztán meg, hogy milyen kálvária járás volt az élete már a 30-as években. Később aztán kitört a második világháború, akkor többször érdeklődtem az Algyőről bejáró tanítványaim révén, hogy mi van Süli Andrással? Nem tudtak róla semmit mondani - akkor nyilván már bekerült Szegedre. Aztán a felszabadulás után is kérdeztem magát Belovait is, sürgettem, hogy nyomozzon utána. Ez a kérdezősködés mindegyik esetben eredménytelen volt. - Azokban az esztendőkben, amikor Sándor bácsi a képeket vásárolta, volt-e Sülinél, lent Algyőn? - Sajnos, arra nem került sor, hogy én őt Algyőn fölkeressem. Bár erre céloztam, amikor találkoztam vele, és a Belovainak is mondtam, hogy milyen szívesen kiutaznám oda. De valahogy, nagyon udvariasan, ám nagyon határozottan kitért ez elől a látogatás elől. Aztán én mindig, egész gyűjtői pályám során tiszteltem a parasztságnak az érzékenységét, akikkel találkoztam. Ezért nem jutottam el Algyőre, Sülihez sem. Talán ez nem is volt minden esetben helyes, mint például a Süli Andrásnál is, jobb lett volna, hogyha ott szétnézek az otthonában. Állandóan mozgatott, izgatott, hogy mi van vele, aztán kénytelen voltam arra gondolni, hogy a háborúnak meg az utána következő eseményeknek a forgatagában eltűnt és talán már nem is él. Azt hiszem 64-ben vagy 65-ben lehetett, amikor veled, Domokos megismerkedtem, aki éppen azzal kerestél 59 föl, hogy én tájékoztassalak afelől, hogy mit lehetne tenni, hogyan lehetne elmélyedni a naiv művészeknek s művészetnek az ismeretébe? Akkor én próbáltam egy-két könyvre felhívni a figyelmedet, részben adtam is néhány könyvet neked, másrészt elbeszélgettünk ezekről a kérdésekről. Különösen ezeknek a népművészeknek a társadalmon kívüliségéről. Ugye akkor bukkannak föl nagyobb számmal, amikor már tulajdonképpen a népkultúra haldoklik. Amikor már nem tudnak organikusan, szervesen beilleszkedni ebbe a hagyományrendbe és éppen ezért bizony - ne mondjuk, hogy gúny, de mindenesetre bizonyos sajnálkozás éri őket, éppen a környezetüknek a részéről, hogy nahát, ők még itt tartanak! Ugyanakkor sajnos a mi értelmiségünk sem sietett ezeknek a segítségére kellőképpen. Elsősorban, hogyha volt is érdeklődés, egzotikumnak, kuriozitásnak tekintették ezt a típust, és így is kezelték őket. Ebbe a kérdésbe nem akarok itten belemenni. Részben messzire vezetne és nyilván sok, talán indokolatlan érzékenységet is megsértenék azzal, amit mondok, és amit igaznak hiszek. Hát ez volt például Sülinél is a baj, hogy őt meghívták Algyőn - emlegette később, amikor újra találkoztam vele, meghívott a jegyző úr - mondja -, meghívott a gyógyszerész úr és aztán nagyon kedvesen fogadtak és még meg is kínáltak ottan úgy vasárnap délutánonkint. Hát ez külön jellemző, hogy ezt megtiszteltetésnek kellett éreznie, ami pedig tulajdonképpen mint embernek és mint vendégnek kijárt volna neki. És hát nyilván, a háta mögött, jót mosolyogtak ezen a boldogtalan emberen, aki nem tudja mással hasznosabban eltölteni az idejét. És sajnos egyiknek se jutott az eszébe, hogy egy-egy képet vásároljon, talán el is fogadjon, kérjen tőle, pedig Süli András nyilván boldogan ajándékozott volna neki. De annyira idegennek érezték ezt a világot, ennek az embernek az atmoszféráját, hogy csak mint ilyen különc, majdnem azt mondanám, mint valami bolondot akceptálták. Emlékszem rá, amikor elmondta, mikor Bálint Jenő, aki nyilván e Amikor először találkoztam vele ott, Alsóvároson, amikor a Belovai társaságában megjelent nálam, akkor hát, hogy valamit kérdezzen az ember, mondom: - Van-e családja? Megnősült-e? Azt mondja: - Bizony, én még legényember vagyok. Annyira elfoglalt a munka, meg aztán ez a festegetés, hogy nem jutottam hozzá, most pedig már a Bálint nagyságos úr azt mondja, hogy én már olyan művész vagyok, ugye, hogy nekem nem lehet egy parasztlányt vagy parasztasszonyt feleségül vennem, hanem úri nőt köll élettársamul választanom. Erre világosan emlékezem, hogy ez a kijelentése elhangzott. Alapjában véve ez megint egy tiszta naiv, a maga módján értelmes, de mégis - ismétlem a szót - naiv ember volt és nem látta át, hogy ez milyen problematikát és milyen leküzdhetetlen emberi feladatokat jelent majd a számára. Elég az hozzá, hogy egyik algyői búcsún megismerkedett egy művésznővel, aki ilyen vásári dolgokat, gipsztörpéket és ehhez hasonló tárgyakat, szóval a legtöményebb giccset készítette és árusította, és azt állította magáról, és azt állítja mai napig, hogy ő iparművésznő - és ezzel valahogy Süli András megismerkedett, s a vége az lett, hogy Süli odaköltözött hozzá. Azt nem tudom eldönteni, hogy házasságra léptek-e egymással. Valószínűleg nem. A "művésznő" odafogadta őt magához, és ettől kezdve mondhatnám, olyan cselédi munkát is végzett, és napszámoskodott, talán bele is segített ezeknek a vásári tárgyaknak, főleg a gyerekjátékoknak, pl. gyerektalicskáknak a festésébe. Ebben nem vagyok föltétlenül biztos, de erősen föltételezem. Szóval ez egy olyan komplikált kérdés, amihez tulajdonképpen csak egy lélekbúvár, vagy egy nagyon alázatos szívű regényíró tudna hozzászólni. Amikor újra találkoztam vele, 1966 nyarán, akkor egy egész dosztojevszkiji atmoszféra csapott meg ottan. Az a förtelmes, a legtöményebb módon berendezett kispolgári lakás és ott aztán benne ez a szegény, szerencsétlen, megbénított alázatos ember, aki még szólni se mert, akit úgy köllött a konyhából behívni oda, a "szalonba", hogy aztán elbeszélgessen velünk. De állandóan érezte az ember azt, hogy ő az asszonynak a kontrollja alatt áll és szinte patikamérlegre vetette a szavait, azt a keveset is, amit mondott. Akkor próbáltam meggyőzni arról, hogy felejtsük el a múltat, ami történt, az ő kálvária járásaival és aztán próbáltam, mondom, arra rátérni, hogy újra festegessen. Meg is ígérte nagy nehezen. Azt mondja: - Hát, a maga kedviért. De azt hiszem, hogy életében nem került erre sor. Néhányszor még fölkerestem és akkor elmondotta, hogy ő már gyerekkorában nagyon jól rajzolt, a tanító nagyon szerette és fölismerte - bizonyos Fehér Ignác nevű tanítóját emlegette -, jó diák volt, szépen rajzolt és a tanító őt kedvelte, de nem került arra sor, hogy esetleg Süli tovább járjon iskolába, vagy egyáltalában eldűljön, hogy van-e csakugyan művészi hivatás benne vagy nem. Na most, csak úgy fölvetem azt a gyanúmat vagy sejtésemet, hogy Sülinek a festésben, festegetésben része lehetett annak, hogy Algyőn a Pallavicini család volt a birtokos és ottan voltak természetesen uradalmi tisztek is, és ezek közül akadtak, biztosan tudom, hogy akadtak olyanok, akik úgy a szabadidejükben dilettáns festőként festegettek. Lehet, hogy egy ilyet láthatott a Süli és ez ihlethette később arra, hogy maga is próbáljon festeni. Persze technikailag az ő festése egészen más volt, t. i. Süli András egész életében nem használta a festőállványt. Megkérdeztem tőle, hogy festett? Azt mondja: - Tetszik tudni, úgy az asztalt letakarítottam, mindent leszedtem róla és az 61 asztalnak a lapjára feszítettem ki azután a rajzlápot és úgy ráhajolva festettem. Érdekes, hogy azt mondja: vasárnap és ünnepnap nem szeretett festeni, csak akkor, amikor ráért, mondjuk úgy szombat délutánokon vagy télen, amikor nem volt más munkája. Aztán kérdezgettem még. Azt mondja, nagyon szeretett mesét hallgatni gyerekkorában. Akkor még voltak Algyőn öregök, akik mesélgettek. Sajnos ezek már teljesen kihaltak. És kérdeztem, hogy el tudna-e ezekből a mesékből mondani valamit? Mire emlékezik? Hát, azt mondja, már nehezen, de emlékezik, hogy nagyon nagy örömmel hallgatta ezeket a mesemondásokat. Az első világháború alatt behívták katonának, és orosz fogságba jutott. Azt mondja, hogy ottan egy sajtgyárban dolgoztak a magyar foglyok. Nagyon szerették őket. És tréfásan mondta - akkor elmosolyodott egy kicsit visszaemlékezésül -, hogy egy alkalommal sztrájkba léptek. Nem akartak dolgozni. Erre megkérdezte a gyárnak a vezetője, hogy miért nem? Mert ők már anynyira éhösek túrós tésztára, és itten nem kapni. Nincsen olyan az étlapon. Az ellátásukon nem szerepel a túró, illetve a túrós tészta - hogy ők ezt követelik és akkor dolgoznak tovább. Hát csakugyan aztán Süli András, aki hát, mint afféle parasztember, a női munkákat is el tudta végezni, ő csinálta azután a túrós tésztát, még az oroszokat is megkínálta vele. És attól kezdve aztán sokszor került a foglyoknak az asztalára túrós tészta. De aztán, mikor kitört a forradalom - az orosz forradalom -, akkor Dél-Oroszországban voltak foglyok valahol; elhatározták, hogy megszöknek, hazajönnek. És azt mondja, hogy tulajdonképpen egy falusi zsidónak köszönheti azt, aki az életének a kockáztatásával a kocsinak a fenekire rejtette el és valami szalmát rakott rá, és áthozta a mi vonalunkba, és így azután megszabadult. Akkor még egy darabig újra kikerült a frontra. De - arra már nem emlékszem, hogy sebesülés vagy betegség következtében - hazagyütt és akkor idehaza valami ilyen uradalomba, vagy szóval ilyen mezőgazdasági telepen dolgozott egészen addig, amíg a mi októberi forradalmunk ki nem tört, az őszirózsás forradalom. Na most, hazakerült, és talán egy-két hold földecskéje volt a szülei után. de ebből nem tudott megélni, és ugye kénytelen volt napszámba is eljárni. Ahogy visszaemlékezem rá, ő nem nagyon volt társaságkedvelő, nem járt kocsmába. Talán azért is egy kicsit idegenül érezhette magát a faluban. Inkább, azt mondja: - Hát elmentem úgy a templomba is, és úgy vasárnaponkint inkább olvasgattam. Sajnos, arra már nem emlékezem, hogy mit mondott az olvasmányairól, hogy mik fordultak meg a kezében. És mint mondottam, festett. És kosárfonással is, ugye, ilyen téli munkával is foglalkozott. Mint emlékszel Domi, mindent elkövettünk, hogy valahogy visszahozzuk ide, az életbe, a valóságba, de ez sajnos nem sikerült. Sajnos nem sikerült, bizonyos formális okok miatt, hogy a "népművészet mestere" címet megkaphassa. Ez fájdalmasan érintett bennünket, mert azt mondták, hogy csak olyan embert illethet meg ez a kitüntetés, aki még most is dolgozik. Azt mindannyian tudtuk már akkor is, hogy őt az éhhaláltól menthette volna meg a havi hatszáz forint! Talán a nélkülözéstől és talán-talán annak az asszonynak a rabságából is megmenthette volna az a hatszáz forint, havi hatszáz forint - ismerve az ő 62 rendkívül takarékos, szerény, külső igénytelenségét. De ugyanakkor a belső» igényesség annál inkább megvolt benne. Még két alkalommal találkoztam vele később. Egyik alkalommal az alsóvárosi "havi búcsún", talán 68-ban, ahol a "művésznővel" ilyen gyerekjátékokat árusított. - Es festményeket is? - De az nem az övé volt. Az asszonynak a képeit is árulták. És egy másik alkalommal pedig a Kárász utcán találkoztam vele, pár héttel a halála előtt. Akkor ismét beszéltünk vele. Talán-talán hibás vagyok abban, hogy vállalva azt az áldozatot, hogy csak az asszonynak a jelenlétiben beszélhettem vele, hogy mégse kíséröltem mög a többszöri találkozást és beszélgetést vele. Biztos, hogy ha valaki megírná az ő életit, akár egy ilyen életrajznak, akár pedig egy regénynek, vagy valami ilyennek, valami művészi földolgozásnak a formájában, azt kell mondani, hogy egy rendkívül tragikus hős kerekedne ki belőle. Szóval a válságba jutott parasztságnak egyik képviselője volt ő, akinek megadatott a festői kifejezésnek az ereje. Talán egy kicsit idillizálta azokat a kompozíciókat, amelyeket megfestett. Egy heroikus, szép, derűs, majdnem azt mondhatnám, apollói parasztvilág kerekedik ki belőle, ami talán abból következik, hogy olyan lehetetlen elhagyatottságban, szellemi, erkölcsi nyomorúságban élt már az a társadalom, a szegényparasztság, amihöz ő tartozott; De talán a magyar naiv művészek között az első volt, aki a gépeket ilyen szépen, ilyen "apollói módon" ábrázolta. Nem emlékszem, hogy akár Győri Eleknél vagy Gajdos Jánosnál - az ő fiatalabb társainál - a gépek megjelentek volna? Hajó, vagy vonat, vagy autó? Milyen fantasztikus autókat rajzolt! - Sándor bácsi, hogy emlékezik vissza, az első gyűjteményes kiállítását, amit itt a szegedi Móra Ferenc Múzeum kupolacsarnokában rendezhettem meg neki 1968 nyarán, hogy fogadta ő? Mert ott, akkor, a kiállítás első örömében és lázában, a művésznővel s a családjával, algyői rokonokkal s a művésznő barátnőivel együtt ők nagyon boldogok voltak. Erre később visszatért-e? Szeretettel, örömmel emlékezett-e első gyűjteményes kiállítására, amely az ő Szögedjében került megrendezésre? - Akkor, 1968 nyarán, ott voltam én is ezen a kiállításon, és kétségtelenül éreztem azt, hogy egy ilyen kései igazolásnak érezte. Látszott valami belső öröm az arcán, a szemein. De sajnos, a kiállítás után nem történt más. Ortutay Gyula nyitotta meg a kiállítást, s szépen méltatta az ő helyét a magyar naiv művészetben és a magyar világban is. Azonban, sajnos, utána egész pozitív segítés mégse következett be. Mindezek után, szégyenletes módon, pont a "népművészet mestere" díjat nem kapta meg! Mindenféle túlzás nélkül merem mondani, hogy talán a legnagyobb magyar náiv művésznek őt köll tartanunk. MOLDOVÁN DOMOKOS